Az elnevezés nélküli érzékelés
A legtöbb ember csak felszínesen van az őt körülvevő világ tudatában, különösen, ha megszokott környezetében tartózkodik. Figyelmük nagyobb részét ilyenkor a fejükben karattyoló hang köti le. Sokan élőbbnek érzik magukat utazás közben, ha ismeretlen helyeket, idegen országokat keresnek fel, mert olyankor az érzékszervi érzékelés – megtapasztalás, élmény – tudatuk nagyobb részét tölti ki, mint a gondolkodás. Jelenlevőbbé válnak. Sokakat még ekkor is teljesen a fejükben szóló hang tartja „megszállva”. Érzékelésüket és élményeiket eltorzítja az azonnali értékítéletük. Ők valójában sehova sem utaztak el. Csupán a testük változtatta meg a helyét, miközben ők ott maradtak, ahol mindig is tartózkodtak: a fejükben.
A legtöbb ember valósága ez: amint érzékelnek valamit, fantoménjük – az ego – annak azonnal nevet ad, azt értelmezi, valami egyébbel összeveti, kedveli vagy nem kedveli, jónak vagy rossznak nevezi. Ezek az emberek gondolatformákba, tárgytudatosságba zárva élnek.
Addig nem ébredsz föl spirituálisan, amíg a kényszeres és tudattalan címkézés véget nem ér benned, illetve amíg annak legalább a tudatára nem ébredsz, és így már meg tudod figyelni, amikor az történik benned. Ez a folyamatos elnevezgetés az, ami révén az ego – megfigyeletlen elmeként – a helyén marad. Valahányszor ez abbamarad, sőt már attól is, hogy a jelenség tudatára ébredsz, belső tér jelenik meg, és elméd már nem tart megszállva.
Keress valamilyen, a közeledben lévő tárgyat – tollat, széket, csészét, növényt –, és vizsgáld meg vizuálisan! Tehát mély érdeklődéssel, szinte kíváncsisággal vedd szemügyre! Ne olyan tárggyal tedd ezt, amihez erős személyes emlék fűz, ami a múltadra emlékeztet, például, hogy hol jártál, amikor azt megvásároltad, kitől kaptad stb.! Az olyan dolgokat is kerüld, amelyeken felirat olvasható, például könyvet vagy üveget! Az gondolatra ingerelne. Erőlködés nélkül, lazán, ám mégis éberen, add teljes figyelmedet a szóban forgó tárgynak, minden részletének! Ha közben gondolatok támadnának benned, ne bonyolódj beléjük! Téged ekkor nem a gondolatok érdekelnek, hanem maga az észlelés aktusa. Ki tudod-e hagyni az érzékelésből a gondolkodást? Képes vagy-e anélkül nézni, hogy közben a fejedben szóló hang megjegyzéseket tenne, következtetéseket vonna le, összehasonlítana, vagy megpróbálna valamit kisütni? Néhány perc után hagyd, hogy tekinteted körbevándoroljon a szobában vagy ahol tartózkodsz, és éber figyelmed „megvilágosítson” minden egyes dolgot, amin csak megpihen!
Ezt követően figyelj minden hangra, ami csak hallható! Ugyanolyan módon figyelj rájuk, ahogy a körötted lévő dolgokat megszemlélted! A hangok egy része talán természetes jellegű – vízcsobogás, szél, madárdal –, mások embertől származóak. Némelyik kellemes lehet, némelyik kellemetlen. De ne tégy különbséget jó és rossz között! Engedd, hogy mindegyik hang olyan legyen, amilyen, és ne értelmezd őket! Itt is a laza, ám éber figyelem a kulcs.
Amikor ily módon nézel és hallgatsz, egy leheletfinom és eleinte nehezen észrevehető nyugalomérzés tudatára ébredhetsz. Egyesek a háttérben meghúzódó csöndnek érzik azt. Mások békességnek nevezik. Amikor a tudatot nem köti le teljes mértékben a gondolkodás, akkor annak egy része a formamentes, kondicionálatlan, eredeti állapotában marad, ez a belső tér.